Közzétett tanulmányok jegyzéke
A
kárpátaljai helységnevek a XX. század folyamán többször változtak mesterségesen.
Az első helységnévreformra az 1898-1912 között lezajlott országos helynévrendezéskor
került sor. Sok egyelemű helységnév ekkor kapott megkülönböztető előtagot:
Déda-Beregdéda, Salamon-Tiszasalamon stb.
A második névváltoztatás a trianoni békeszerződést
követően, a csehszlovák fennhatóság éveiben zajlott. Ekkortól eredeztethető
pl. Beregszász Berehovo-ként való emlegetése.
1939-ben, amikor az első bécsi döntés értelmében
Kárpátalja ismét Magyarországhoz került, természetesen újabb helynévváltoztatásokra
került sor. Ekkor elvben a települések visszakapták a községnév rendezés előtti
nevüket, de a gyakorlat néhol mesterséges beavatkozást, helynévmódosítást
is eredményezett (vö. Földi 1993:106-108).
A második világháború után 1944-45 folyamán
már a negyedik tömeges helységnévreform következett, amit az USZSZK Legfelsőbb
Tanácsának döntése véglegesített 1946. június 25-én, amikor is jóváhagyta
és hivatalossá tette az oroszosított, majd a későbbiekben
ukrán változattal is ellátott kárpátaljai város és
faluneveket. Ekkor lett Bátyú-ból oroszosítva Uzlovoje, ukránosítva
Vuzlove, Botfalvá-ból Prikordonnoje, illetve Prikordonne,
Bené-ből Dobroszelje, ill. Dobroszilja stb. ettől fogva
a sajtóban és minden más formális színtéren az orosz névformák használata
volt a kötelező. Sőt, ha a helyi magyar nyelvű rádió vagy televízió interjút
készített egy kárpátaljai magyarral, a felvétel előtt a riporter rendszerint
figyelmeztette az interjúalanyt arra, hogy pl. Beregovó-t mondjon,
ne pedig Beregszász-t (vö. Balla 1993:22).
Ez a helynévváltoztatás nemcsak a magyar falvakat érintette, sok ukrán/ruszin
falu neve is megváltozott. Így lett például Volové-ból Mezsgorje,
illetve Mizshirja. Sorrendben az ötödik, még ma is folyamatban lévő
helységnévreform 1988-ban kezdődött, s ez képezi ezen írás tulajdonképpeni
tárgyát.
Ahogy általában, úgy ezt a névváltoztatást
is politikai változások előzték meg. A gorbacsovi szabadabbság szellemétől
felbátorodott helyi magyar nyelvű sajtó 1988-ban magyar nyelven kezdte használni
a kárpátaljai magyar helységneveket. „Ez azonban nem oldotta meg a problémát,
hiszen hivatalosan továbbra is az 1946-ban jóváhagyott elnevezések maradtak
meg” (Lizanec 1991:4). Ezt támasztja alá a Móricz
Kálmántól (1990:3) származó alábbi idézet is: „Újságírók,
kiadói szerkesztők, korrektorok, tanárok és általában az anyanyelv igényes,
tudatos használói gyakran álltak meg egy-egy magyar helységnév leírásakor:
hogy is van ez? Melyik is a helyes alak? Milyen végződést kapcsoljak a község
vagy a város nevéhez? Ez a tanácstalanság abból adódott, hogy az utóbbi évtizedek
folyamán ezek a helységnevek kikoptak az írott nyelvből. Ha a mindennapi beszédben
használtuk is őket, ott könnyen átsiklottunk az esetleges hibás vagy hibásnak
vélt alakok fölött, mivel nem volt hol utánanézni a helyes változatnak, hiszen
ezeket semmilyen szótár, helységnévtár nem rögzítette”.
Vagyis valamit tenni kellett. A feladat kettős
volt. Egyrészt (státusztervezés keretében) legálissá kellett tenni a kárpátaljai
helységnevek magyar nyelvű írásos használatát, másrészt (korpusztervezésként)
kodifikációs feladatokat is el kellett látni, azaz választani kellett a szóban
használatos változatok közül.
A kárpátaljai magyar helységnevek ügyével először
egy 1988-ban összeült helyesírási bizottság foglalkozott, melyben az Ungvári
Állami Egyetem Magyar Filológiai Tanszéke, a Szovjet Hungarológiai Központ,
a kiadók és a magyar lapok szerkesztői és természetesen a pártbizottság képviseltették
magukat. A bizottság ellentmondásos határozatot hozott a kárpátaljai helységnevek
magyar nyelvű használatát illetően. Úgy döntött ugyanis, hogy a magyar falvak
neve használható magyarul, továbbra is Uzsgorod, Mukacsevo,
Beregovo és Vinogradov marad azonban Ungvár, Munkács,
Beregszász és Nagyszőlős (vö. Balla 1993:39).
Nyilvánvaló, hogy ezzel a döntéssel sem rendeződött
a kárpátaljai magyar helységnevek magyar nyelvű használata körüli zűrzavar.
1989-ben a helyi magyar nyelvű sajtóban már gyakran két alakváltozatban szerepelnek
a településnevek: a magyar név után zárójelben tüntetik fel az orosz névalakot.
Ezek után természetesnek kell tartanunk, hogy
az 1989-ben megalakult Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), mint
a régió magyarságának legnagyobb érdekvédelmi szervezete, szintén fontosnak
tartotta a településnevek kérdésének rendezését. E célból a KMKSZ Anyanyelvi
és Nyelvpolitikai Bizottsága 1990. szeptember 25-én levélben fordult az MTA
Nyelvtudományi Intézetéhez, melyben az intézet állásfoglalását kéri az alábbi
négy fő kérdésben:
1. A történelmileg többtagú (pl. Som-Beregsom),
ám a beszélt nyelvben általában a rövidebb formájában használt helynevek melyik
változata ajánlott a hivatalos nyelvhasználatban?
2. Helyes-e a magyar elnevezés használata azokban
a községekben, ahol nem él magyar lakosság, vagy a száma elenyésző?
3. A többféle helyesírású helységnevek (pl.
Borzsova-Borzsava) melyik változata részesítendő előnyben?
4. Ha egyes helységnevekhez egyaránt járulhat
bel- és külviszonyrag (pl. Csapra-Csapba), melyik változatot kell támogatni?
A Nyelvtudományi Intézet állásfoglalása hamarosan
meg is érkezett, s nyelvészeti vonatkozásban a kárpátaljai magyar helységneveknek
a magyar helyesírás szabályai szerinti írását javasolja. A megkülönböztető
előtaggal ellátott egyelemű nevek esetében a hosszabb névváltozatot ajánlja.
A második pontra reagálva természetesnek tartja a magyar név hivatalos névként
való használatát olyan községek estében, ahol számottevő magyar ajkú lakosság
él. „A magyar nyelvű sajtóban és a szóbeli kommunikáció
során azonban nem hivatalos névként ajánlatos a jelentős történelmi múltra
visszatekintő magyar név megőrzése akkor is, ha a településnek a hivatalos
közigazgatási neve nem magyar (pl. Ökörmező). Ilyen szempontból elfogadhatónak
tartjuk, hogy a Csinagyijevo, Uszty-Csorna hivatalos név mellett
a magyarok ezeket a falvakat Szentmiklós, Királymező néven emlegetik”
- olvasható a Nyelvtudományi Intézet állásfoglalásában, amelyet Balogh Lajos,
az Intézet Élőnyelvi Osztályának munkatársa készített (vö. Móricz 1990).
A harmadik pont esetében a történeti íráshagyomány
figyelembevételét javasolja az intézet, a viszonyragok használatának kérdésében
pedig egyik változatot sem tartja normán kívülinek, s a helyi nyelvhasználatot
tekinti döntő érvényűnek. Az állásfoglalás szükségesnek tartja továbbá a kárpátaljai
magyar településnevek, hegy- és víznevek texatív listájának elkészítését is.
Ezután, mint ahogy Móricz Kálmán (1990:3)
írja, „a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága azonnal hozzálátott
a Kárpátalja magyar földrajzi neveit tartalmazó jegyzék összeállításához,
s a szövetség azt hamarosan szeretné megjelentetni, hogy az érdeklődőknek
támpontul szolgálhasson a helyes nyelvhasználathoz.”
Ezek után azt hihetnénk, hogy miután a KMKSZ
fent említett bizottsága összeállította s publikálta a beígért helységnévmutatót,
a helységnevek kérdése megoldódott, és egyúttal a kárpátaljai magyarság végre
megtalálta azt az intézményt, amely a nyelvi törvényhozó szerepét magára vállalva
a továbbiakban is sikeresen birkózhat meg az ilyen és ehhez hasonló regionális
kodifikációs feladatokkal. Ám a fentiekkel csaknem egyidőben, 1990. december
6-án a Népképviselők Területi Tanácsának elnökhelyettese levelet intézett
az akkor még Szovjet Hungarológiai Központ néven tevékenykedő Ungvári Hungarológiai
Intézethez, amelyben a beregszászi járás 19 településének magyar nevéről kért
állásfoglalást (vö. Lizanec 1990b). A Hungarológiai Intézet sok tekintetben
vitatható álláspontot alakított ki a kérdéssel kapcsolatban, majd további
hivatalos felkérésnek eleget téve „elkészítették a terület minden egyes településéről
azt a kimutatást, amely alapján a területi tanács bizottsága elbírálhatta
(jóváhagyhatta) a visszaállítandó történelmi neveket” (Bíró 1993:138).
Ettől kezdve Kárpátalján egyszerre két intézmény
foglalkozott a kárpátaljai magyar helységnevek jegyzékének összeállításával.
Ez azonban nem volt könnyű feladat. Olyan, egyáltalában nem jelentéktelen
kérdések merültek fel a munka során, mint pl. az, hogy mi számít történelmi
névnek, mi az, hogy hivatalos név, mely állapotot kell kiindulási pontnak
tekinteni a mai hivatalos név megállapításakor, ki jogosult a hivatalos magyar
név megállapítására: a lakosság, a hatóság, esetleg valamely tudományos testület?
(vö. Móricz 1991:4). Tovább bonyolította a helyzetet,
hogy a két nevezett intézmény nem képviselt azonos álláspontot. Például mindkét
intézmény hangsúlyozta, hogy a történeti nevek visszaállítása a fő feladat,
másként értelmezték azonban a történeti név fogalmát. A Hungarológiai Intézet
állásfoglalásának lényeges pontja, hogy a magyar helységnevek ukrán, illetve
orosz nyelvre való átírásakor figyelembe kell venni az illető nyelvek fonetikai
és morfológiai szabályait (pl. Barkaszó-Бapкcacobe), (Bökény–Бeкeнь),
valamint az, hogy a több elemű helységnevek esetében a jelzős köznévi előtag
lefordítandó, akár magyar, akár ukrán helynévről van szó.
A KMKSZ a kettős névalakok használatában látja
a megoldást. Azaz minden településnek legyen egy hivatalos államnyelvi és
egy hivatalos magyar megnevezése. Az elképzelést egyébként a SZU Tudományos
Akadémiájának Nyelvtudományi Intézete is támogatta (vö. KISZ 1991). Ezt azonban
az akkor (1991-ben) hatályos ukrán törvények nem tették lehetővé. Az már más
kérdés, hogy tulajdonképpen akkor is két hivatalos neve volt minden kárpátaljai
településnek, egy orosz és egy ukrán nyelvű. Igaz, ezek gyakran csak egyetlen
betűben különböztek egymástól. (Pl. Mukacsevo-Mukacseve).
A vitás kérdések tisztázása, az álláspontok
közelítése céljából hívta össze a KMKSZ, a Szovjet Hungarológiai Központ és
a Magyarságkutató Intézet 1991. május 11-ére Ungvárra azt a tanácskozást, amelyet teljes egészében
a magyar helynevek kérdésének szenteltek. A tanácskozás eredménye egy nyolc
pontos állásfoglalás lett (vö. Kárpátalja 1991:4),
melynek tételeihez a résztvevők szándékaik szerint a későbbiekben is tartják
magukat. Az állásfoglalás kívánatosnak tartja a hivatalos nevek több nyelven
történő párhuzamos használatát, valamint azt, hogy az adott településen belüli
kisebbség hivatalosan használhassa saját névformáját, ha részarányuk eléri
az 5%-ot, vagy az 1000 főt. A hivatalossá tett neveket minden nyelv a maga
tulajdonnév-alkotási szabályai szerint alakíthatja ki. Kívánatosnak tartja
a tanácskozás továbbá, hogy elkészüljön Kárpátalja helységneveinek történeti
névtára.
A nézetkülönbségek egy része tanácskozás után
is fennmaradt, s a helységnevek történeti névtára sem látott napvilágot.
Megjelent viszont a Botlik József-Dupka György
szerzőpáros által összeállított Ez hát a hon...
és a Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján
című kötetekben egy Kárpátaljai magyar helységnévszótár, ill. egy Helységnévazonosító,
melyek a magyar változatok mellett az orosz és ukrán nyelvű névalakokat is
feltüntetik (vö. Botlik-Dupka 1991:261-66 és Botlik-Dupka 1993:326-41). Előbbi
az 1946-ban szentesített orosz és ukrán névalakokat és azok magyar megfelelőit
közli, utóbbi a Kárpátaljai Területi Tanács hivatalos kiadványát vette alapul,
ami az 1993-as állapotot tükrözi, valamint azokat a hivatalos rendeleteket,
amelyek egyes magyarlakta falvak eredeti nevének visszaállítására vonatkoznak.
A fentiek ellenére a magyar helységek hagyományos
nevének visszaállítása és hivatalos rangra emelése azóta
is vontatottan halad. Az ukrán parlament még 1991-ben visszaállította két
magyar falu, Eszeny és Tiszaásvány történeti magyar nevét a Javorovo és Minyeralnoje
helyett. A kárpátaljai megyei tanács 1992. december 22-i rendeletében további
néhány magyarlakta település nevének visszaállításáról határozott, ugyanakkor
az Ukrán Legfelsőbb Tanács csak 1995 márciusában hagyta jóvá 27 kárpátaljai,
köztük 23 magyarlakta település történeti nevének visszaállítását (vö. Kőszeghy
1995). De a fentiekben vázolt elvek és álláspontok ezekben az esetekben sem
mindig érvényesültek következetesen. Például míg Szürte, Téglás,
Bátfa stb. visszakapta eredeti nevét, addig Bátyú
továbbra is Batyovoként szerepel a hivatalos iratokban.
Jogilag továbbra is tisztázatlan maradt Beregszász
hivatalos nevének kérdése, annak ellenére, hogy 1990. november 25-én népszavazást
is tartottak az ügyben Kárpátalja egyetlen magyar többségű városában, s 14.478
szavazó közül 12.457-en a Beregszász név mellett voksoltak a Beregovo
ellenében (vö. Dupka-Horváth-Móricz 1990:128).
A helységnevek problémája azóta
is folyamatosan napirenden van a legtöbb járási, megyei, országos és kormányközi
fórumon, pl. a Nemzeti Kisebbségek Jogainak Biztosításával Foglalkozó Ukrán-Magyar
Vegyes Bizottság ülésein (vö. Kárpáti Igaz Szó 1995:2). Ennek ellenére még
mindig számos település van Kárpátalján, amely a régi, oroszosított, ill.
ukránosított nevén szerepel a hivatalos okmányokban
A névváltoztatást a jelenleg hatályos ukrán törvények lehetővé teszik, a kezdeményezés
joga a községi tanácsok kezében van. A helynevek ügye tehát egyaránt függvénye
egyéni-közösségi indítványoknak és a nagypolitikának.
A KMTF LIMES Társadalomkutató Intézete figyelembe
véve a fentieket, elkészítette a kárpátaljai magyarlakta
települések névmutatóját. Magyarlakta településnek azokat a falvakat és
városokat tekintettük, amelyek összlakosságának legalább tíz százalékát magyarok
alkotják, vagy ha az adott településen a magyar anyanyelvűek száma meghaladja
a százat. Ennek a kritériumnak Kárpátalján 116 település felel meg.
A kataszterben nemcsak a település magyar és
ukrán nevét tüntettük fel, hanem azt is, ha egyes települések neve rövidebb
formában is használatos.
A lista tartalmazza azt is, hogy az egyes települések
nevéhez milyen (az irányhármasságot kifejező) ragot kapcsolunk. Nem tüntettük
fel viszont a településnevek tőtípusainak változását.
Nem jelöltük tehát, ha a tővégi magánhangzó megnyúlik a rag előtt: pl. Csepe,
de Csepébe.
További kapcsolódó anyagok:
 |
 |
 |
| »» Honlapoptimalizálás, Weboldal optimalizálás - SEO árak / Linképítés télikert: google keresőoptimalizálás seo | kárpátaljai sajtó, igaz szó |
Magyar billentyűk használata szöveg írásához laptopon. QWERTZ billentyűkiosztás. Notebook billentyűzetet vásárolhatunk